A gyerekek és a költözés

   Nem tudom feltűnt-e valakinek , de az utóbbi napokban nem igazán voltam itt jelen, s ez annak tudható be, hogy átköltöztünk egy másik lakásba. Ez sok energiát és időt vett igénybe, és természetesen a számító gépet sem üzemeltük be azonnal, úgyhogy még csak meg sem tudtam nézni, hogy mi újság "errefelé".
  Most már szinte teljesen megvagyunk a kipakolással, még pár apróságnak meg kell találni a helyét, de azért már kezd jól kinézni a lakás. Persze ez még mindíg csak albérlet, de már sokkal job , mint az előző!!
  Nem tudom más hogy van ezzel, de én nem csinálnám szívesen túl sűrűn!
  A gyerekeknek sem egyszerű, ráadásul Anett pont aznap, amikor átszállítottunk minden dobozt, bútordarabot és egyebeket, belázasodott, alig bírt állni a lábán, folyton aludt volna, ha hagyjuk, mert alig aludt el az ágyon, felébresztettük, mert vitték el az ágyat, aztán a fotelben nyomta el a láz, és a betegség, s azt is vinni kellett. Estére , mire mi is át tudtunk jönni az új helyre, szegénykém már túl fáradt volt , ahhoz, hogy nyugodtan el tudjon aludni. Persze adtam neki a lázcsillapítót , de amint elment a hatása, újból felugrott a magasba a testhőmérséklete. Meg sem mertem mérni,. mert nagyon nem szereti a lázmérőt, és mivel amúgy is nyűgös volt, nem szerettem volna még azzal is kínozni! Elég volt , ha éreztem , hogy szinte égetett a kis homloka. Aztán másnap délelőtt irány a háziorvos, hogy lássuk mi a gond vele, hát csúnyán be volt gyulladva a torka s kénytelen voltam antibiotikumot nyomni belé, bármennyire nem vagyok híve.
  Lassan egy hete, hogy itt lakunk, Anettnek befejeződött a gyógyszeres kezelés, egészségileg jól van, de lelkileg még zavart egy kissé. Első reggel, reggeli után azt a kérdést tette fel, hogy:" Mostmár megyünk haza , Anya?" A kis drágám azt hitte, hogy csak vendégségbe jöttünk, aludtunk egyet, és megyünk vissza a régi , megszokott lakásba. Amikor ő született már ott laktunk, ezért neki az jelentette az otthont.
   Ádámmal sem túl egyszerű, mert ő meg, szegénykém, nincs tisztában azzal, hogy nem más városba költöztünk, csupán a város egy másik negyedébe. Valamelyik nap azt kérdezte:" Anya , mikor megyünk vissza a másik Vásárhelyre?" Természetesen folyamatosan magyarázom nekik, hogy nekünk most itt van az otthonunk, a másik helyre nem mehetünk , mert ott már valaki más lakik, nehéz nekik megérteni.
 Kicsit megnehezíti a dolgunkat, hogy Ádámot oda kell vinnünk a napközibe, ahová eddig is járt, az az óvoda pedig nagyon közel volt az előző lakásunkhoz, Anett már első nap, amikor mentünk Ádámért, felismerte a környéket, s azt mondta:"Látom a hazánkat!" ( ez az ő nyelvén a lakásunk környékét jelentette).
 Én nem gondoltam volna, hogy a gyerekeknek nehezebb lesz a változást feldolgozni, mint nekünk, annak ellenére, hogy ebben a lakásban nekik több a saját terük, saját szobájuk van(ott is volt, de az volt a nagyobb szoba, és a vendégeket is oda hívtuk be, a bútorzat sem volt kimondottan az ő ígényüknek megfelelő).
   Bízom benne, hogy az idő jó "gyógyszer" lesz erre a "problémára" is .

ki kell próbálni, hogy milyen a szekrényben ülni!

az egész napos "ide ne ülj" , "most menj arrébb", "oda nem szabad mászni" fárasztó figyelmeztetések után jól esik a fürdés!

"az új konyhában van helye az én kis asztalomnak is, most ott ebédelek!"